Sziveri János

        Sziveri János 1954. március 25-én (Gyümölcsoltó Boldogasszony napján) született a Nagybecskerek melletti Muzslán, és 1990. február 1-jén (Gyertyaszentelő Boldogasszony vigíliáján) hosszantartó, súlyos betegség után halt meg Budapesten. Gyermekkorának álma az volt, hogy repülős legyen, középiskolás korában így került a jugoszláv légierő mostari középiskolájába, majd, miután azt otthagyta, Becskereken járt villanyszerelő szakiskolába. Ekkor már erőteljes vonzalmat érzett a művészetek, különösen a modern vizuális törekvések és az irodalom iránt. A hetvenes évek elején ott találjuk a muzslai Ifjúsági Képzőművészeti Tábor körül bábáskodó fiatal alkotók között. Irodalmi vonzalmainak engedelmeskedve iratkozott az újvidéki bölcsészkar Magyar Tanszékére, de annak fokozatosan megcsontosodó szellemét nem tudta elfogadni, ekkor keletkeztek első ellentétei néhány, a kultúrpolitikában is befolyásos tanárával.

      Első versei a Képes Ifjúság c. hetilapban és az Új Symposion folyóiratban jelentek meg a hetvenes évek elején. Egy ideig a Képes Ifjúság irodalmi rovatát szerkesztette, majd a Magyar Szó dél-bánáti mellékletének volt a munkatársa. 1977. novemberétől tagja az Új Symposion szerkesztőbizottságának, 1978-ban az egy évvel korábban megjelent Szabad gyakorlatok c. verseskötetéért Sinkó-díjat kap. 1980-tól 1983-ig az Új Symposion főszerkesztője.     Irányításával a lap az irodalmi és művészeti szabadságot és a bírálat jogát fokozatosan kiterjeszti a közéletre is, a lap hamarosan politikai támadások kereszttüzébe kerül, melyek hátterében a vajdasági magyar kommunista politikai elit nagyhatalmú politikai vezetője, Major Nándor áll. 1983 tavaszán megkezdődnek a nyílt politikai leszámolások, Sziveri Jánost és az Új Symposion egész szerkesztőségét leváltják. Sziveri munka nélkül marad, újvidéki elhelyezkedését a vajdasági kommunista pártpolitikusok megakadályozzák, megüzenik neki, legjobb lesz, ha a városból is elköltözik. A munkanélküli, kétségbeesett és tanácstalan költőnek és családjának Matuska Márton ajánlja fel lakatlan és tatarozásra szoruló temerini házát (a későbbi magyar tájházat), amit Sziveri temerini barátai és tisztelői hoznak rendbe, tesznek lakhatóvá. A költő itt írja a később Dia-dalok címen megjelent verseinek nagyobb hányadát. Vajdasági publikációs és szereplési lehetőségei akadályokba ütköznek. Ilyen körülmények között kerül sor a temerini Művelődési Kör 1984. március 22-ei nagy sikerű irodalmi estjére, Sziveri János és Csorba Béla új verseinek bemutatására. (Sziveri korábban sem volt ismeretlen Temerinben: barátság kötötte az itteni fiatal irodalmárokhoz valamint a TAKT képzőművészeihez, mi több, két költőtársával, Tari Istvánnal és Szűgyi Zoltánnal már 1974-ben fellépési lehetőséget kapott a Művelődési Kör irodalmi műsorsorozatában.)

     Temerinből – ahol későbbi elmondása szerint élete legboldogabb hónapjait töltötte – Végel László közbenjárására a Szabadkai Népszínházhoz került dramaturgnak, az ellentmondásos fenegyereknek számító neoavantgárdista szalonellenzéki rendező és színházigazgató, Ljubiša Ristić mellé. Két színpadi művét is bemutatták, a Szelídítést 1987-ben és a Jámbor koponyákat egy évvel később.  Sziveri kezdetben megbízott Ristić látványos médiacsinnadrattával meghirdetett színházi reformjaiban, kiábrándultsága azonban – amit barátai előtt nem titkolt – hónapról hónapra nőtt. Közben betegsége is elhatalmasodott, a szabadkai hasnyámirígy-műtét nem hozott igazi javulást. 1988/89-ben még kivette részét az Új Symposion rehabilitációja körüli irodalompolitikai küzdelemből, de gyógykezelése folytatása végett hamarosan Budapestre költözött. Családjával haláláig egy kelenföldi szükséglakásban húzta meg magát, csak egy-két magyarországi irodalmi esten vett részt, amíg a gyógyíthatatlan kór immár véglegesen  ágyhoz nem szegezte. A tollat azonban szinte élete utolsó percéig nem engedte ki a kezéből, legjobb művei élete utolsó éveiben születtek.  

      Tragikusan is hetyke költészete, akárcsak felejthetetlen emberi magatartása, megalkuvás nélküli helytállása szinte rendkívüli az újabb magyar irodalomban. Üzenete tartós, példája elévülhetetlen.

                                                                                                                   Cs. B.

 Politizáljon-e az író? 

Részlet egy Sziveri Jánossal készült beszélgetésből 

       „ ... ha nincs elegendő szabadság, akkor az írónak kutyakötelessége politizálni, követelni az embert – és az állampolgárt – megillető jogokat, politizálni kell műben, művön kívül. Csak amikor  megvalósul a demokrácia – ha felénk ilyesmi lehetséges” --, akkor hárítható át ez a feladat másokra, sőt ekkor már végképp vissza kell ülni az íróasztalhoz. (...)

     A kisebbségi lét sajátos helyzet. Olyan időket élünk ma a világnak ezen a felén, amikor a kisebbségeknek – jobban vagy kevésbé – a puszta létükért is rettegni kell. A beolvadás – beolvasztás? – veszélye így vagy úgy, de fennáll. A ’küldetésszerep’ meg arra redukálódik, hogy  minden erővel lassítani az asszimilálódást, még ha azt a belső – és felső – bomlasztók ellen kell is tenni. (...)

     A jugoszláviai magyarság nemzeti tudata – úgy általában – egyenlő a nullával, amiért is kizárólag a rossz iskoláztatás hibáztatható: a történelem, valamint a magyar nyelv és irodalom hiányos oktatása. Pedig fontos lenne, ha már magyarnak születtünk, hogy magyarként is tisztázzuk helyünket a világban. Történelmi tudat nélkül bizony nemzeti tudat sincsen, és nemcsak a földterületnek, a tájnak van történelme, hanem sokkal inkább a népeknek, melyek rajta élnek. Éppen ezért vallom a mai eszemmel, hogy a módszeresen elveszejtett identitástudat újra feltámasztásának fontosságát soha nem feledheti a kisebbségi író.”

    (A forrásvizek barbársága. Keresztury Tibor beszélgetése Sziveri Jánossal. Alföld, 1989/11.) 

 

A temerini tájház